Odaát fanfic (novella)

Az angyalok a Biblia és minden más egyéb forrás szerint is jóságos, az emberi gonoszságon, aljasságon felül álló lények. Ezek a tények Dean szemében egyre inkább kezdtek megcáfolódni. Még élénken emlékezett arra az esetre, amikor Castiel - az angyal, aki kimentette őt a pokolból -, valamint Uriel, a társa arra kérték őt, hogy a pokolban kínzással eltöltött tízéves tapasztalatát információkicsikarás céljából kamatoztassa Alistair-ön, a lenti legnagyobb kínzóján...
- Vágom ám, hogy ti bármire rá tudtok kényszeríteni - mondta akkor a két angyalnak, de még az ő fülének is gyerekesnek, nyafogósnak hangzott a mondat. - Bármire, de erre már nem!
Az édesanyja gyerekkorában meghalt, mint később kiderült, azért, mert Sammel, az öccsével démonvért itattak, amit Mary megpróbált megakadályozni. Az apja feláldozta érte az életét, és abban a tudatban kellett tovább élnie, hogy miatta halt meg. Sam pedig egy démonlányért többször cserbenhagyta. Mégis, életének legszörnyűbb - és leghosszabb - negyven éve volt az, amit odalent töltött kínzatással és kínzással. A lelkek, amelyeket megcsonkított, beleégtek az emlékezetébe, és minden áron el akarta kerülni, hogy még egyszer ilyesmit tegyen valakivel, még ha az az illető harminc éven át kínozta is.
- Ez túl nagy kérés. Én is tudom. De muszáj megkérnünk rá.
Castiel egyre inkább kezdett kötődni a Winchester-testvérekhez, és Dean (bár sosem vallotta volna be magának) napról napra jobban megkedvelte az ártatlannak tűnő, de rendkívül erős angyalt. Most ránézett, és elhatározásra jutott. Talán, ha elküldi Urielt, sikerül Castielt meggyőznie, hogy ne kelljen megtennie. Érezte, hogy ez a kérés sokkal inkább jelent kényszerítést. Az angyalok erejét és temperamentumát ismerve pedig jobbnak látta nem kockáztatni.
- Szeretnék négyszemközt beszélni Castiellel - nézett Uriel kifejezéstelen szemébe.
Uriel egy másodpercig nem válaszolt.
- Utánanézek, hogy van-e... Kinyilatkoztatás. Talán új parancsokat kapunk.
Dean nem állhatta meg, hogy ne szóljon neki oda búcsúzóul:
- Ha már mész, hozzál fánkot is! - Ezt csak félig-meddig mondta viccből. Tényleg evett volna most pár fánkot. Vagy még inkább pitét.
Uriel harsogva felnevetett, mire Dean homlokráncolva nézett rá. Szóval az angyalok nevetésre is képesek, nahát, meg vagyok lepve - gondolta.
- Látom, csak nem tudsz leállni, Dean. Te, még a végén megkedvellek.
Azzal Uriel nagy szárnycsattogás kíséretében egyszerűen köddé vált. Dean az angyalok hirtelen helyváltoztatásához még mindig nem tudott hozzászokni.
- Nem járkáltok eleget, még a végén elpuhultok - nézett Castielre, aki értetlenül meredt vissza rá. Dean lemondóan sóhajtott.
- Kezdem azt hinni, hogy Urielnek több a humorérzéke.
- A közösségünkben Uriel a legviccesebb angyal. Ez közismert.
Dean erre már inkább nem válaszolt. Végül persze meg kellett kínoznia Alistair-t, de nem mentek vele sokra.
Nagy sóhajjal tért vissza a jelenbe.